Élénken emlékszem arra, hisz alig több , mint egy hónapja volt, amikor utoljára találkoztunk szeptember 25-én pénteken délután 2 órakor a tanári mögötti kis konyhában. Én indultam Budapestre, te pedig - mint minden péntek délután - napközizni mentél.

Akkor, pénteken, a műtét előtt, semmi jele nem volt annak, hogy beteg vagy. Nem is érezted annak magad. Azzal köszöntünk el egymástól, hogy NEM BÚCSÚZUNK. De azért hosszan, erősen megöleltük egymást. Nem búcsúztunk, csak erőt akartam adni neked. És ez lett az utolsó emlékem Rólad!

Ez az utolsó ölelés.

De nem az egyetlen! Hála Istennek!

Nagyon sok szép emlék köt össze minket! Milyen régen ismerjük, tiszteljük, szeretjük egymást! És éppen ezért, ha nem haragszol, nem egy szokványos búcsúztatót mondok, hanem néhány emléket idézek fel.

Emlékszem...,

több, mint 30 éve találkoztunk először. Még a 2-es Iskolában. Ugyanaz volt a szakunk, ugyanaz az érdeklődésünk, és még a gyerekeink is egyidősek...!!! Egy ovi, egy iskola... Ezer szállal kapcsolódtunk egymáshoz munkában, szabadidőben, magánéletben, barátságban.

Aztán folytatódott a közös munka itt a Belvárban.

Emlékszem... a közös nyári táborokra.

Fonyódligeten táboroztattunk gyerekeket. Akkor még a mieink - Évi és Eszter - ovisak voltak. Évi egy közös zuhanyozás után heuréka élménnyel jött ki a tusolóból: „Anya! Dóra néni pont olyan, mint te, csak egy számmal nagyobb!" Mennyit nevettünk ezen, hányszor visszaidéztük ezeket a pillanatokat!

Vagy a nagybajomi táborunk a munkásőr-bázison. A rendszerváltás előtti utolsó évben Kiss Mónival, Perényi Lacival és Editkével..., sok tanítvánnyal, meg persze a saját gyerekeinkkel.

Emlékszem, Gábor 4.-es volt akkor, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy munkásőr ruhába bújjon, és fegyelmezze a kutyákat. Pista bácsi kuckójából alig lehetett takarodókor kiparancsolni.

A lányok akkor voltak az első utáni nyáron. Gyakoroltak olvasni, de Eszternek nagyon nem ment a hangos olvasás. Vigasztaltál: „Semmi baj! Legfeljebb nem lesz belőle TV-bemondó! Nem nagy ügy!" Igazad volt, nem nagy ügy. EZ NEM NAGY ÜGY! Ember lett belőle, tudod. És én hálás voltam neked a nyugtatásért.

Emlékszem... a „legendás” magyaros kistanárira..., a 131-esre. Pallagi Lenke, Machnitz Ági, Kiss Moni, Fekete Muci, Papp Tibi, Te és én, Meg persze Mitykó Jani, aki ugyan nem „ott lakott”, de gyakran volt nálunk. Meg Pick Gyuri, aki mindig kolbászt akart füstölni, ha átjött hozzánk. És emlékszem Mucika nagymamájának életbölcsességeire. Micsoda élet volt ott!

Milyen hatalmas lelkesedéssel fogtunk az új iskolában a munkához! Segítettük egymást, rengeteget beszélgettünk, és mennyit nevettünk! (Az »Aranyköpések füzete” őrzi a bejegyzéseidet. ) Fiatalok voltunk, közel egyidősek, azonos életszakaszban. (Jó, Kiss Moni sokkal fiatalabb... @ )

Ez igazi „aranykor” volt.

Aztán beköltöztünk a nagytanáriba, de mi ott is egy kupacban maradtunk. Eleinte berzenkedtünk ellene, mert nekünk ott, a 131-esben nagyon jó volt. Később megszerettük az új helyzetet, mert mindenkihez közelkerültünk. Darabosné Icával, Hrabovszky Évával, és Gyulainé Gyöngyivel gazdagodott a magyaros csapat.

És a többiek! A törisek, a természettudományi munkaközösség tagjai, a matekosok, az énekesek és rajzosok, a tesisek, a nyelvesek, az alsósok, a napközisek, a technikai dolgozók, az iskolavezetés: azaz.az egész tantestület, az iskola teljes közössége — kollégák, gyerekek, szülők — egyet akartunk: JÓ ISKOLÁT CSINÁLNI!

Zsuzsi! Te ezért mindent megtettél! Nem tudom összeszámolni, hogy Békéscsabán hány diákot tanítottál, hány kisgyerek leikébe, mindennapjaiba csempészted be az olvasást, hány gyereket indítottál útjára 8. osztály után.

Most mindnyájan megrendülve, értetlenül állunk itt. Nem értjük, ez hogy történhetett? Hogy lehet az, hogy szeptember 25-én még semmi jelét nem láttuk a betegségednek, és három hét múlva már nem vagy. Nem hittük el, hogy másnap ugyanúgy felkel a nap, ugyanúgy becsengetnek az iskolába! Hogy lesz ez ezután??????

Arató Zsuzsi!

Nagyon hiányzol! Nekem, és mindnyájunknak! Ma is ég a gyertya a nagytanáriban a fényképed előtt.

Nem hisszük el, hogy nem veszed elő többet a legyeződet, hogy nem meséled lelkesen, hogy a gyerekek milyen szépeket rajzoltak a Körúti hajnalra, hogy nem hozol többet akác- és levendulaszörpöt, hogy nem adsz nekünk kertészeti tanácsokat, hogy nem halljuk többé a hangod, a nevetésed.

Zsuzsi!

Nemcsak nekünk hiányzol, hanem a tanítványaidnak is.

Az osztályodnak, a 8. b-nek.

Visszavártak téged. Nagyon. Kétségbeesve kérdezték, hogy mi lesz a gyereknappal, amit most ők szerveztek volna? Mi lesz a palacsintázásokkal, az udvari beszélgetésekkel? Mi lesz a karácsonyi tánccal? És egyáltalán, mi lesz velük nélküled?!

És a régi tanítványoknak! (Rengeteg volt, nem tudtam kiszámolni mennyi, ne haragudj, tudod, én is csak egy magyar szakos vagyok.!) 38 év a pedagóguspályán! És neked ez nem munka volt, hanem hivatás.

A 9.-esek megemlegették a szerdai 6. órát, a tavalyi gyereknapi akadályversenyt. Nagyon megrendültek. Kinek fogják elmondani azt, hogy milyen sikereik vannak gimnazistaként? És te már nem lehetsz büszke rájuk. Pedig az lennél, mert nagyon ügyesek!

Az előző osztályod, akik most már tizedikesek, szintén nem értik, mi történt. Hogy lehet az, hogy szeptemberben még vidáman beszélgetettek, október 17-én pedig azt hallják az iskolarádióban, hogy szeretett osztályfőnökükhöz nem tudnak többet odaszaladni, nem látják többet a folyosón jellegzetes alakját, nem jön be többet az iskolába.

És a régiek! A Belvárban az első osztályod, akiket annyira szerettél... Ambrus Panka, Zelike, Hertelendy Klári, Petrovszki Peti és a többiek! Mennyit énekeltek neked! És te hányszor hatódtál meg! Tudod, „Néked zeng ez a dal...”

Soha nem felejtenek el!

Mint ahogy tanítványaid szülei sem, akik hálásan gondolnak Rád.

Zsuzsi!

Nem tudom azt a rengeteg osztályt, tanítványt, kollégát, szülőt felsorolni név szerint, akik most megrendülten állnak itt. Csak a legrégibb és a legújabb emlékek jutottak az eszembe.

Látod, Zsuzsi, mekkora családod van?

Remélem, érezted a szeretetünket. (Nem tudom még értelmezni ezt a múlt idót!)

És még valami, Zsuzsi!

Ketten hiányoztok már a tantestületi névsorolvasásból. Papp Tibi és Te. Ugyanazon a helyen ültetek a nagytanáriban. Ezen a helyen már soha többé senki nem ülhet.

Nyugodj békében! Aki ismert, szeretett.

A történet nem 2015. október tizenhetedikén kezdődött. Közvetlen előzménye volt, hogy 2015. szeptember huszonnyolcadikán felvittem a feleségemet Budapestre, az ország vezető tüdőgyógyintézetébe, a híres Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetébe. Bár ne tettem volna, lehet, hogy még ma is élne, de ne menjünk a dolgok elébe.

2009. év nem volt a szerencse évünk. Mindkettőnknél rákot diagnosztizáltak az orvosok. Orvos ismerősöm amikor kiértékelte a leleteimet, a következőket mondta: Ha élni akarsz, még a megyéből is menj ki, mert itt csak meghalni lehet, s véletlenül se bízd magad a gyulai urológusokra! Így is tettem, s gyerek-ifjúkori barátom közreműködésével így kerültem el Budapestre, a Magyar Honvédség kórházába, akkori nevén az Állami Egészségügyi Központba, ahol megoperáltak, s azóta is élek. Erre talán majd még visszatérünk!

A feleségem tanárnő volt, pedagógus. Bizonyára sokan vannak, akik érzik, tudják, a két meghatározás nem mindig ugyanazt jelenti. Nála a kettő egybe esett. Tavasszal kezdett fájni a térde, egyre nehezebben mozgott, egyre nehezebben ment a le a lépcsőn. A házi orvosunk beutalta a kórház reumatológiai szakrendelésére, ahol különböző porokat kapott, szedte a gyógyszert, de a fájdalmai nem múltak. Nemhogy nem múltak, hanem egyre erősödtek. Közben én szorgalmasan jártam Budapestre, a Honvédkórházba, az onkológiára, s abban az időben havonta a radiológiára, CT vizsgálatokra. Látva, hogy a feleségem térdfájdalmai erősödnek, járása egyre nehezebb, kihasználva az egyre bővülő kórházi kapcsolataimat, megszerveztem, hogy a Honvédkórház reumatológus orvosa megvizsgálja a feleségem. Együtt felutaztunk, s a vizsgálata alatt, kb tíz-tizenöt perc elteltével azt láttam, hogy kijön az orvosa, elmegy, s másodmagával tér vissza. Később megjelent a feleségem kezében kórházi beutalóval, hogy menjen a radiológiára vizsgálatra. Még ekkor sem sejtettünk semmit. Elkészült a felvétel, s behívták, s megkérdezték, szokott-e tüdőszűrésre járni, s mikor volt a legutolsó tüdőszűrése? Mivel pedagógusként minden nyáron, - az előírások szerint, - a tanév megkezdése előtt kötelező volt a tüdőszűrésen a megjelenés, így egyszerű volt a válasz. Kérjük, szíveskedjék kikérni a TBC szűrés leletét, felvételét Békéscsabán, s azzal visszajönni – mondta neki az orvos. Előzetes sok éves személyes ismeretség alapján kerestem fel a Békéscsabai TBC Gondozó Intézetet, ahol akkor még elhanyagolhatónak tűnő akadályok leküzdése után, de végül is megkaptam a TBC szűrés röntgen felvételét. Azzal visszamentünk a Honvédkórházba, s amire Békéscsabán sem a házi orvosunk, sem más nem gondolt, az első ránézésre megállapították, hogy nem zárható ki egy speciális tüdőráknak a lehetősége. Erre annyira nem gondoltak itthon az orvosai, hogy később, jóval a műtétjét követően még én bizonygattam a házi orvosunknak, hogy bizony-bizony, itt egy tüdőrákról van szó. Nem is hallott még olyan esetről, hogy valakinek tüdőrákja van, s közben erős térdfájdalmai jelentkeznek. Miután haza mentem, az interneten utána néztem a dolognak, s néhány másodpercen belül megjelent a Bamberger - Marie szindróma ₁ (osteoarthropathia pulmonalis hypertrophisans). Egy könyvtárban bárki megtalálhatja azt a könyvet, amelyben ez részletesen le van írva a 24. oldalon. Annak bizonyítására, hogy nem a levegőbe beszélek, ennek a könyvnek a címe: "A leggyakoribb diagnosztikus tévedések" a szerzők: Farkas Károly és Molnár István, megjelent a Medicina kiadásában 1961-ben Egy kedves orvos ismerősöm külön felhívta erre a könyvre a figyelmemet. Az aláhúzások, színezések tőle származnak, ezek is bőven több mint 50 évesek .

Ebből is látható, hogy a nejem betegségével, annak tüneteivel kapcsolatosan szó sincs egy akkoriban ismeretlen - bár kétségtelen, hogy kissé bizarr - összefüggésről. Ez csak a vizsgáló orvos szubjektív tudatbázisában nem volt elraktározva, ezért nem is gondolhatott rá. Természetesen ez nem ad neki automatikusan felmentést, ugyanis objektív valóságként nagyon is létezett.

Szent-Györgyi professzor mondotta, hogy nem baj, ha nem tudod a szén atom vegyjelét és atomsúlyát, de azt illik tudni, hogy a polcon melyik könyvben találod meg. Az is hozzátartozik azonban az igazsághoz, hogy nem elég a szakkönyveket megvásárolni. Azokat kicsit forgatni is kell, - és az se baj, ha ennek látható nyoma is van - mielőtt elhelyezzük a polcon.

Noha erősködtem, hogy jó lenne, ha a továbbiakban is a Honvédkórházra támaszkodnánk, jó példa volt a saját betegségem továbbá a gyors budapesti helyzetfelismerés, nem akarta gyógykezeltetni magát Pesten. Azt mondta, hogy ő ott csak egy TAJ szám! Minden érvelésem ellenére Gyulán kezdődött meg a protokoll szerinti kivizsgálása, majd a kezelő orvosa szervezésében a Korányi Intézetben került sor a jobboldali egyik tüdőlebeny műtéti eltávolítására. A műtét sikerült, s mintegy három hónapos táppénzes betegállományban eltöltött idő után visszatért tanítani az iskolába. Még nem tudom mennyi, milyen terjedelmű lesz ez az írás, de talán még visszatérek később erre az időszakra, erre a három hónapra! A műtétet követően gyulai orvosa felajánlotta, hogy részt vehet egy önkéntes gyógyszer kísérletben, amelybe bele is egyezett, így átkerült egy másik orvoshoz, s aki nekem nem volt a kezdetektől szimpatikus, de a gyógyulás érdekében ellenszenvemet nem hangoztattam. Az ellenőrző labor és CT vizsgálatok időszakonként megtörténtek, probléma nem volt, így nem volt a személyes ellenszenvemen felül más okom, hogy méltatlankodjak. A több éves gyógyszerkísérlet véget ért, a beteg visszatért az eredeti tüdőgyógyász orvosához. Számomra később, az események alakulása során derült ki, hogy a két orvos között nem mindig volt felhőtlen a kapcsolat.

Bár még az írás legelején tartok, most megtorpantam. Ez így nem fog menni, egy idő után követhetetlenné válik az olvasó számára, hogy ki van kivel, ki kicsoda, mit csinált és mikortól és meddig! Nevezzük nevén a szereplőket! Vélhetően nem kevés probléma fog ebből származni, de név nélkül az olvasó nem fogja tudni követni az eseményeket. Eszembe jutott Kende Péter könyve, sok évvel ezelőtt jelent meg, „ Mik vagytok ti Istenek?” címmel. Úgy tudom abból is lett néhány per. Néhány peren már én is felperesként túl vagyok, legfeljebb én leszek az alperes, s akkor majd a bizonyítási kényszer miatt, amely a felperest terheli, színt kell vallaniuk a ma még mélyen hallgató szereplőknek. Mert működik az orvosi összezárás, s védi őket a magyar jogszolgáltatás. Majdnem igazságszolgáltatást írtam….

Elhatároztam, hogy minden nap egy órát írok. Letelt az első óra!...

A történet nem 2015. október tizenhetedikén kezdődött. Közvetlen előzménye volt, hogy 2015. szeptember huszonnyolcadikán felvittem a feleségemet Budapestre, az ország vezető tüdőgyógyintézetébe, a híres Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézetébe. Bár ne tettem volna, lehet, hogy még ma is élne, de ne menjünk a dolgok elébe.

2009. év nem volt a szerencse évünk. Mindkettőnknél rákot diagnosztizáltak az orvosok. Orvos ismerősöm amikor kiértékelte a leleteimet, a következőket mondta: Ha élni akarsz, még a megyéből is menj ki, mert itt csak meghalni lehet, s véletlenül se bízd magad a gyulai urológusokra! Így is tettem, s gyerek-ifjúkori barátom közreműködésével így kerültem el Budapestre, a Magyar Honvédség kórházába, akkori nevén az Állami Egészségügyi Központba, ahol megoperáltak, s azóta is élek. Erre talán majd még visszatérünk!

A feleségem tanárnő volt, pedagógus. Bizonyára sokan vannak, akik érzik, tudják, a két meghatározás nem mindig ugyanazt jelenti. Nála a kettő egybe esett. Tavasszal kezdett fájni a térde, egyre nehezebben mozgott, egyre nehezebben ment a le a lépcsőn. A házi orvosunk beutalta a kórház reumatológiai szakrendelésére, ahol különböző porokat kapott, szedte a gyógyszert, de a fájdalmai nem múltak. Nemhogy nem múltak, hanem egyre erősödtek. Közben én szorgalmasan jártam Budapestre, a Honvédkórházba, az onkológiára, s abban az időben havonta a radiológiára, CT vizsgálatokra. Látva, hogy a feleségem térdfájdalmai erősödnek, járása egyre nehezebb, kihasználva az egyre bővülő kórházi kapcsolataimat, megszerveztem, hogy a Honvédkórház reumatológus orvosa megvizsgálja a feleségem. Együtt felutaztunk, s a vizsgálata alatt, kb tíz-tizenöt perc elteltével azt láttam, hogy kijön az orvosa, elmegy, s másodmagával tér vissza. Később megjelent a feleségem kezében kórházi beutalóval, hogy menjen a radiológiára vizsgálatra. Még ekkor sem sejtettünk semmit. Elkészült a felvétel, s behívták, s megkérdezték, szokott-e tüdőszűrésre járni, s mikor volt a legutolsó tüdőszűrése? Mivel pedagógusként minden nyáron, - az előírások szerint, - a tanév megkezdése előtt kötelező volt a tüdőszűrésen a megjelenés, így egyszerű volt a válasz. Kérjük, szíveskedjék kikérni a TBC szűrés leletét, felvételét Békéscsabán, s azzal visszajönni – mondta neki az orvos. Előzetes sok éves személyes ismeretség alapján kerestem fel a Békéscsabai TBC Gondozó Intézetet, ahol akkor még elhanyagolhatónak tűnő akadályok leküzdése után, de végül is megkaptam a TBC szűrés röntgen felvételét. Azzal visszamentünk a Honvédkórházba, s amire Békéscsabán sem a házi orvosunk, sem más nem gondolt, az első ránézésre megállapították, hogy nem zárható ki egy speciális tüdőráknak a lehetősége. Erre annyira nem gondoltak itthon az orvosai, hogy később, jóval a műtétjét követően még én bizonygattam a házi orvosunknak, hogy bizony-bizony, itt egy tüdőrákról van szó. Nem is hallott még olyan esetről, hogy valakinek tüdőrákja van, s közben erős térdfájdalmai jelentkeznek. Miután haza mentem, az interneten utána néztem a dolognak, s néhány másodpercen belül megjelent a Bamberger - Marie szindróma ₁ (osteoarthropathia pulmonalis hypertrophisans). Egy könyvtárban bárki megtalálhatja azt a könyvet, amelyben ez részletesen le van írva a 24. oldalon. Annak bizonyítására, hogy nem a levegőbe beszélek, ennek a könyvnek a címe: "A leggyakoribb diagnosztikus tévedések" a szerzők: Farkas Károly és Molnár István, megjelent a Medicina kiadásában 1961-ben Egy kedves orvos ismerősöm külön felhívta erre a könyvre a figyelmemet. Az aláhúzások, színezések tőle származnak, ezek is bőven több mint 50 évesek .